Na megjöttem végre. Átjutottam a passport controlon, táskámat meg se nézték, úgyhogy megtámadtam egy exit feliratot aztán meg megkerestem a blue line metrot, mert a többiek mégsem jöttek értem. Ez itt Amerikában amúgy elég gyakori, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt előre kitaláljuk. Tavaly például előfordult, hogy Pimpi rázárta a benzinkúton a bérelt autó ajtaját a kulcsra és ott kellett hagyni a kocsit. Vicces történet, majd egyszer lehet bővebben is kifejtem, tavaly úgysem írtam naplót.
A blue line-nak egyébként 34 megállója van, nekem a Jackson kell, veszek egy 5 dolcsis kártyát és felpattanok rá. A társaimról megpróbálok publikálható formában írni, úgyhogy általam kitalált beceneveket használok és lehet inkább ezt-azt kihagyok, mégiscsak Amerikában vagyunk, ez az írás meg ki fog kerülni az internetre. Szóval Jumurdzsák és Nita kinnt vártak a Jackson megállónál. Mindketten megjárták már egyszer Amerikát, Jumurdzsákról azt tudom, hogy Pécsett tanul valami földrajz-informatika szakon, de nem igazán szereti, nem is tudja minek csinálja, állítása szerint nem voltak szülei, akik helyre billentsék mit is kezdjen magával. Már tavaly is a szigeten dolgozott, mint mosogatófiú és nem mellesleg minden este órákig ecsetelte, hogy neki mennyire szar a melója, nekünk meg milyen lófasz, aztán bedobott 2-12 sört és elment aludni. Erre most visszajön még egy szezonra. Rendes srác amúgy, egy szobában laktam vele, néha még az alsógatyánkon is osztoztunk. Szeretett baszogatni ha lefekvéskor Sirivel megbeszéltem, hogy reggel mikor akarok kelni, vagy úgy amúgy az összes almás kütyüm miatt, mert szerinte túlzás ennyi cuccal nyomni, de beszólt arra is ha nekem nem kellett annyit dolgoznom, borravalót kaptam, esetleg volt képem kizárni a szobájából ha alvósra ittam magam a házibulinkon. Mindenesetre ha kritizálni kell valakit, vagy valamit, kurvajó társaság tud lenni.
Nita egy tökjófej csaj, szaktársam bgf-en, most könyvvizsgáló gyakornok egy big four cégnél, könyvvizsgálat meg nem nagyon van nyáron, így kijött velünk. Tavaly amúgy táborban volt, nem sokat kellett dolgoznia, de pénzt se keresett vele és mikor meghallotta nálunk mekkora kánaán van, ha az ember semmit tevés helyett inkább heti 60-80 órákat akar dolgozni, inkább ezt választotta.
Tehát Jumurdzsák és Nita vártak rám a megállónál, a többiek megunták az ácsorgást és leléptek várost nézni. Feljöttem a megállóból, sehol senki. Jó, akkor csak nem ússzuk meg azt a 700 Ft-os hívásindítást, szólok a pécsi vendégmunkásnak, hogy jöjjenek már vissza, mert megjöttem. Elvittük a kocsihoz a cuccaim, majd megkerestük a többieket. Őket később mutatnám be, mert bár én interjúztattam őket, még annyira nem ismerem egyiket se és így nem akarok becenevet sem adni nekik. Jó idő volt, mindenem a kocsiban hagytam okosan, szarrá is fagytam visszafele egy szál pólóban, amikor lehűlt a levegő. Chicagoban már tavaly voltam 2 napot, nekem egyik kedvenc amcsi városom lett. Egy laza 2 milliós faluról van szó, a külső, lerobbant részeivel együtt 10 millión is nyomorognak itt. 2 részét tudnám megkülönböztetni, a belső ami überkirály, meg a külső ami lepukkant musicalbe való környék. Inkább a belsőt támadtuk be, ez tele van fency felhőkarcolókkal, a Sears towerből 19 dolcsiért fenntről is megcsodálható ilyen menő üveglapokon állva, meg itt van a Rém rendes család sorozatból ismert Buckingham fountain ami este nagyon klassz kivilágítva.
Van még pár komolyabb múzeum meg egy Navy Pier nevű hely a parton, ami tele van turistákkal. Itt ettünk a Bubba Gumpban, ami egy menő seafood étterem a Forrest Gump film alapján. Mindenféle rákokat adnak, a kaját Gump futásáról szóló híreket tartalmazó újságpapírra teszik (ez a megoldás amúgy elég elterjed itt amcsiföldön), ping-pong ütő formájú itallapjuk van és egy egész ajándékboltot bepakoltak “a mama mindig azt mondta…” pólókkal a folyosóra, amin végig kell menni, ha az ember éhes. Az amerikaiak egyébként mindenből pénzt csinálnak, náluk nagyobb üzletembereket még nem láttam. Erre tavaly nyáron jutottam, amikor elmentünk Cincinnatti-be baseball meccsre és az egész stadion egy hatalmas plázára hasonlított tele éttermekkel, mini baseball pályával a gyerekeknek, nyereményjátékokkal (az egész stadion nyert egy szelet pizzat, ha kiejtettek 7 játékost, vagy vmi ilyesmi, nem igazán értettem meg a baseball szabályait). Lényeg, hogy a családoknak egész délutános, széleskörű szolgáltatást tudtak nyújtani, elérve, hogy az emberek egy vagon pénzt otthagyjanak. Európában ezt kicsit szerintem szarul csináljuk, bár talán mostmár próbáljuk mi is koppintani, remélem az új Fradi-stadion már vesz át ebből valamit. Mellesleg a Bubba Gumpban isteni volt a kaja, le is fotóztam a Shrimp’s Heaven-ömet, de pólóra nem költöttünk, bármennyire is mosolyogtak az eladók.
Chicago-ról ennél részletesebben most nem írnék, én tavaly már bejártam, amit még megemlítenék, hogy jó a deep dish pizzájuk (bár nálunk sokkal jobb kaják nem kapnak ekkora hírnevet), meg menő a Chicago Bulls stadionja előtt a Jordan szobor, aki teheti menjen el és lőjön egy képet vele. Sajnos az NBA meccsnézés élőben a bakancslistámon maradt, mert a szezon nyáron szünetel.
Az út Catawbaba elég fárasztó volt, mindenki ki volt pukkanva. Szerencsére Jumurdzsák szereti kínozni magát és bevállalta, hogy nagyjából végigvezeti az egész utat. A 7 személyes dodge viszonylag kényelmes volt, csak a 6 órás időeltolódás miatt (ami ráadásul Chicagoban még 7) kicsit küzdöttem a jet laggel. Reggel 7.40-re értünk Catawbaba, gyors kidobtuk a 3, még nevet nem viselő társunkat, majd Nitával és a törökkel visszaszáguldottunk Sandunskyba leadni a kocsit. Tiszta retek volt kívül-belül a dodge, úgyhogy kerestünk gyorsan egy autómosót ahol kiporszívóztuk legalább belülről, majd 8.05-kor beadtuk a kölcsönzőbe.
Cj egy echte amcsi néger sofőr, a főnökünk valamiért mindig vele akar minket fuvaroztatni. Szereti lökni az üres dumát és mindenből poént csinál, de a végén azért megkérni rendesen az árát. Most jófej volt, 45 dolcsiért elvitt Catawbaba, ahol csatlakoztunk a többiekhez és felszálltunk a 9.30-as kompra.
